Nagy nemzet ez az olasz nemzet, Róma és Firenze, különösen Firenze pedig egyszerűen csodálatos. A művészeti értéke miatt; nagyon nehéz olyan utcát találni, ahol ne lenne valamilyen építészeti vagy képzőművészeti emlék. E két város úgy lüktet, mint egy igazi élőlény. Múltja egybeforr a jelenével, a Neptunusok és Dávidok, Szent Péterek és Jézusok, Mediciek és Raffaellók teljesen lenyűgözik az odalátogatót, és valami távoli, misztikus mesét idéznek fel, mintha az ókori Istenek, vagy a reneszánsz isteni művészei, akik az igazak szemével látták a világot, még mindig szólnának hozzánk, még mindig üzennének nekünk - sajnos hiába.
Olaszországi utazásunk során mindenki fényképezett. Talán a világ összes gépe ott volt, legalábbis amikor a Szent Péter bazilikában Michelangelo Pietáját akartuk megtekinteni, ott bizonyosan felvonult az összes: régi, új, analóg vagy digitális. És az emberek csak kattintgattak, vakuzgattak, állították az élességet, sepiaról ff-re, ff-ről szinesre váltottak, állították a kontrasztot, a záridőt, vagy csak automatán kattintgattak, vakuzgattak, és amikor betelt az 1000 képes kártya, betették a következőt, és kattintgattak tovább.
Úgy éreztem, hogy Róma és Firenze szobrai, festményei, történetei és egyéb képzőművészeti alkotásai mind egyedül maradtak ebben a tömeges turistaáradatban, és szótlanul tűrték a némaságot, a meg-nem-értettséget, hogy emberek ezrei néznek rájuk digitális szemmel, ami pusztán az anyagot, a felszínt örökíti meg, de a dolgok legmélyébe már nem tekint be. Úgy éreztem, hogy az emberek pipálgatva haladtak a kötelezően megnézendő látványosságok előtt, pipálgatásuk pedig a mai kor szellemének megfelelően egy-egy fénykép volt, ki-ki a maga felbontásában. A nemrég elhunyt János Pál pápa sírja előtti látogatás is ennek szellemében ment, a bazilikáról és a bazilika előtti térről nem is beszélve.
Elrepülünk a részletek felett. Rohanunk, örökítünk, kipipálunk, kapkodva fotózgatunk le mindent, ami a társadalom szerint kicsit is híres, utazásunk során már szinte mindent egy kis LED kijelzőn keresztül látunk, és pedig az igazi élményt, az igazi átélést, azt, hogy a Szent Péter Bazilikában megfújja az embereket a Jóisten szele, azt elszalasztjuk, mert nem figyelünk. Hajt minket a büszkeség, hogy én bezzeg ezt is láttam, hajt minket a technika adta kreatív szabadság, hogy én pedig ilyet is tudok, hajt minket a megörökítés vágya, hogy emlékeinkből ne vesszen ki az átélt pillanat - és a jelenből, utazásunk napjaiból nem marad más, mint a repjegy ára, hogy mennyire megérte; a felsorolt sok állomás, amit láttunk, de csak fotókról emlékezünk rájuk; a pincér flegmasága; a pénzünkért adott szolgáltatás; de az utazásunk lényegét, az ott megtapasztalt életet nem visszük haza, és a fotók sem adják oda - azt ott kellett volna átélni.
Miért fényképezünk annyit? Félünk, hogy nem emlékszünk majd az emlékezetes pillanatokra? Félünk, hogy nem tudjuk majd bizonyítani, hogy mennyi mindent láttunk? Vagy csak egyszerűen divat, mert olcsó és mindenhol árulják? Gondoljunk azért bele, hogy mennyi mindent elvesz ez a kis gép az embertől, és mily keveset ad vissza. Hány jelentéktelen, unalmas, semmitmondó kép, amit megabyte-okban mérünk, emlékeinket pedig gigabytos nagyságokban mutogatjuk a számítógépen keresztül. Gyorsan végignyomjuk space-el, a sztori hozzá üres és semmitmondó, hiszen beszélnek a képek. A semmitmondó, 2000 db kép. Én megfogadtam, a legközelebbi utazásomra nem viszek fényképezőgépet. Talán akkor a figyelmem élesebb lesz, a koncentrációm pontosabb, az emlékezőképességem szinesebb, és ami még fontosabb: talán meghallom majd azokat a meséket, amik a digitális szemnek örökké láthatatlanok maradnak. Hazautazásom után pedig, kint a teraszon ülve, egy palack bor mellett, barátaimnak és rokonaimnak kényelmesem felidézhetem majd emlékeimben azokat a kedves pillanatokat, amelyek a magam történetem hozzáadásával szinesebbek és élőbbek lesznek akár egy 10 MBytos képnél is.
Suby
