Csúcsmodellek jönnek-mennek, a szupergyors kéregvasúttól a gépjárműveken át a maximálisra pörgetett gyártósorokig. Drágám, este egy gyertyafényes vacsora Párizsban?, már suhan is a repülőgép. 200 km/h-val száguldunk át országokon, egy nap alatt megteszünk 1000 km-t, hogy másnap megint 1000 km-el legyünk távolabb. A személyi számítógépek egyre gyorsabban gondolkoznak; az élelmiszeripar egyre gyorsabban süti a kenyeret; gyorsul az élet, a légzés, az élmény, a pillanat - szememben üresség. Hová rohanok?
Tényleg. Hová rohanok? Feltettétek már ezt a kérdést magatoknak? Azért rohanok, hogy le ne késsek valamiről? Azért rohanok, hogy ne legyen hiányom? Rohanok azért, mert más is rohan? Rohanok, mert félek? A lemaradástól? A megszűnéstől? A semmitől? Hogy nem történik majd semmi. Hogy állva maradok. Némán. Csendben. Ettől félnék?
Fogom a port és vízbe öntöm. Felforralom, bekortyolom, 5 perc alatt valami meleg jut a gyomromba, rohanok vissza tévézni, de egy pillanatra eltűnődöm: ettem-e egyáltalán valamit? Éhes maradtam.
Sétálok szeretett szülővárosom utcáin. Kőművesek sietősen hányják egymásra a téglákat. Óriási darumonstrumok karcolják az eget - betonpillérek százait szúrják a földbe. Markolók harapják ki a fák gyökereit, földgyaluk teszik síkká a talajt, eltüntetnek 700 dombot és belevájnak 200 métert a bolygóba. Betonból öntik ki a dobozokat, a házgyárakat, a lakásokat, és egyik se lesz az otthonom. De megszokom.
Benzint töltök a kocsimba, száguldok vele 600 km-t, le a tengerig. Eltöltök ott néhány napot, majd újra tankolok, vissza 600 km-t. Átsuhan 600 kilométernyi táj, madár, ház, ember, folyó, hang, kép, fuvallat, illat - de egyik sem lesz a barátom. Magányos maradok.
Rohanok az életemért, a sikerekért, az élményekért, a kajáért és az élvezetért, a végén már magáért a gyorsaságért, és fárad a lábam, a hátam, az izzadságcseppek kiszárítják a szememet és a bőrőmet, és kilyukad a cipőm talpa, elszakad az atlétám, átrohanok erdőn-mezőn, nyáron-télen, tengeren sivatagon, oda és vissza, és nem állok meg egy percre sem. De a legvégén meghalok. Akkor megállok. Akkor visszasírom a piros lámpát, a dugót, a sorompót, a gyaloglást, az elalvást, a tésztagyúrást, a kalákát, az időt, az időt, azt a drága időt, amit mindig kergettem, amiből mindig többet akartam, amit mindig szaporítani akartam, és ami végül gyorsabb volt nálam, és idő előtt elpusztított...meghalok úgy, hogy mindenből volt bőven. Meghalok úgy, hogy megvolt hozzá mindenem. A családom, a gyermekem, az autóm, az ennivalóm, és mégis... Nem volt időm kiélvezni.
Bár lenne kis falum, ahol ismernék mindenkit. Bár lenne két egészséges lábam és egy tiszta tüdőm, hogy gyalog járva élvezhessem a napsugarakat. Bár lenne munkám, amit szerethetek. Bár lenne hasznom, hogy a falumnak kedvezhessek. Bár lenne szerelmem, akivel együtt nevethetek; bár lenne gyermekem, akit szabadon engedhetek; s bár lenne kék tavam, hogy benne fürödhessek. Bár lenne tiszta levegőm, amiből erőt gyűjthetek.
Bár lenne egyszerűbb az életem, és érne kevesebb gyötrelem. Bár lenne kevesebb javam és kevesebb lehetőségem. Bár lenne olykor csend, lenne olykor tisztelet, és lenne végre otthonom. Vidám, kerek életem.
Tényleg. Hová rohanok? Feltettétek már ezt a kérdést magatoknak? Azért rohanok, hogy le ne késsek valamiről? Azért rohanok, hogy ne legyen hiányom? Rohanok azért, mert más is rohan? Rohanok, mert félek? A lemaradástól? A megszűnéstől? A semmitől? Hogy nem történik majd semmi. Hogy állva maradok. Némán. Csendben. Ettől félnék?
Fogom a port és vízbe öntöm. Felforralom, bekortyolom, 5 perc alatt valami meleg jut a gyomromba, rohanok vissza tévézni, de egy pillanatra eltűnődöm: ettem-e egyáltalán valamit? Éhes maradtam.
Sétálok szeretett szülővárosom utcáin. Kőművesek sietősen hányják egymásra a téglákat. Óriási darumonstrumok karcolják az eget - betonpillérek százait szúrják a földbe. Markolók harapják ki a fák gyökereit, földgyaluk teszik síkká a talajt, eltüntetnek 700 dombot és belevájnak 200 métert a bolygóba. Betonból öntik ki a dobozokat, a házgyárakat, a lakásokat, és egyik se lesz az otthonom. De megszokom.
Benzint töltök a kocsimba, száguldok vele 600 km-t, le a tengerig. Eltöltök ott néhány napot, majd újra tankolok, vissza 600 km-t. Átsuhan 600 kilométernyi táj, madár, ház, ember, folyó, hang, kép, fuvallat, illat - de egyik sem lesz a barátom. Magányos maradok.
Rohanok az életemért, a sikerekért, az élményekért, a kajáért és az élvezetért, a végén már magáért a gyorsaságért, és fárad a lábam, a hátam, az izzadságcseppek kiszárítják a szememet és a bőrőmet, és kilyukad a cipőm talpa, elszakad az atlétám, átrohanok erdőn-mezőn, nyáron-télen, tengeren sivatagon, oda és vissza, és nem állok meg egy percre sem. De a legvégén meghalok. Akkor megállok. Akkor visszasírom a piros lámpát, a dugót, a sorompót, a gyaloglást, az elalvást, a tésztagyúrást, a kalákát, az időt, az időt, azt a drága időt, amit mindig kergettem, amiből mindig többet akartam, amit mindig szaporítani akartam, és ami végül gyorsabb volt nálam, és idő előtt elpusztított...meghalok úgy, hogy mindenből volt bőven. Meghalok úgy, hogy megvolt hozzá mindenem. A családom, a gyermekem, az autóm, az ennivalóm, és mégis... Nem volt időm kiélvezni.
Bár lenne kis falum, ahol ismernék mindenkit. Bár lenne két egészséges lábam és egy tiszta tüdőm, hogy gyalog járva élvezhessem a napsugarakat. Bár lenne munkám, amit szerethetek. Bár lenne hasznom, hogy a falumnak kedvezhessek. Bár lenne szerelmem, akivel együtt nevethetek; bár lenne gyermekem, akit szabadon engedhetek; s bár lenne kék tavam, hogy benne fürödhessek. Bár lenne tiszta levegőm, amiből erőt gyűjthetek.
Bár lenne egyszerűbb az életem, és érne kevesebb gyötrelem. Bár lenne kevesebb javam és kevesebb lehetőségem. Bár lenne olykor csend, lenne olykor tisztelet, és lenne végre otthonom. Vidám, kerek életem.
sub
