GONDOLJBELE...

Talán az egyik legcsodálatosabb a szerelem. Amikor megeszlek és felfallak, reggelire, ebédre és vacsorára, de az uzsit és a tízórait se szívesen hagynám ki. Puha kalácsra kenlek, tejben-vajban fürösztelek, csokimázzal kenlek és ezek után minden kis hajlatodban nagyutazást teszek. Ám sokszor csalatkozom. Sokszor nem te vagy a galambom. Elszáll a sok madár, itt hagy nagy magányomban, s ha velem is vagy néha, olyan színtelen-szagtalan.

Egyszer azt mondta nekem valaki, ha boldog kapcsolatot szeretnék, hagyjam abba a keresést. Azt mondta, ha üresnek érzem az ágyamat, teremtsek bele valakit, de ne keressek! Azt is mondta, ha nem teng túl bennem az öröm, a vágy az adhatnékra, a sok megosztandó élmény és gondolat, inkább ne várjak senkire, mert csak szegényebb lesz tőle az életem. Ezt sokáig nem értettem, felfoghatatlannak tartottam. Aztán egy szép napon...

Éreztem magamban annyi gazdagságot, amennyit már nem bírtam el egyedül. Éreztem annyi örömöt, hogy kilötyögött a vedremből. Úgy gondoltam jó lenne adni belőle valakinek, ha már ennyi van, ne menjen kárba. S akkor rájöttem, hogy a kapcsolatokat teremteni kell, nem keresni. Hogy a kapcsolatokban adni kell, nem elvenni. Hiszen csak azt kapod vissza, amit magad is beleviszel, amit megosztasz, az adja az örömöd. Ha feltételeket állítasz kedvesed felé és várod kívánságaid beteljesülését, hiába vársz, egy idő után csak üres vödröket kapsz. Senki sem szereti a feltételekhez kötött életet. Senki sem szereti az üres embereket.

Az ember akkor boldog, ha adhat. Azért, mert ha ad, teremt. És teremteni jó, mert értékessé, naggyá és gazdaggá tesz. Az ember akkor boldogtalan, ha elvár. Azért, mert ha elvár, akkor elvesz. És elvenni rossz, mert értéktelenné, kicsivé és szegényessé tesz. Ha elvárod a szerelmet, azzal soha nem leszel képes a szerelemre. Ha ellenben magad vagy a szerelem, ha magad adod a szerelmet, még ha tán kiszemelted nem is viszonozza, azért csak figyeld meg: ettől függetlenül milyen nagyszerű dolog szerelmesnek lenni.

Nem várok el semmit, mert ami nincs meg bennem, azt mástól sem kaphatom meg. Csak az igazán az enyém, ami bennem is megvan, és csak a hasonló képes a hasonlót vonzani.

Nem várok el semmit. Feltételek nélkül várom társamat. Puttonyom tömve jókívánsággal, örömmel és vidám történettel. Ülj ide mellém, hallgasd ha van hozzá kedved, s én örömmel meghallgatom a te meséidet. Aztán leszünk, csak-csak kialakul; megyünk együtt, véges-végtelenül. Míg van mit adnom, addig tart az utunk, adja Isten hogy soha, soha semmit ne várjak el Tőled viszonzásul.

sub

Az ősz itala a bor. Kesernyés íz,tiszta szín, bele-bele száll a falevél a mámorlevelű diófa alatt. Lebeg a borfelszínen, a kis tarka falevél, a vörös tenger közepén, a kis sárga színű falevél. Kortyolsz egyet a borból - fanyar és kesernyés, ám amikor az utolsó csepp is elhagyja a nyelved, otthagyja bódult íznyomát a következő kortynak, hogy aztán csendesen és magad elé nézve végy újabb és újabb kortyokat. Közben elmerengek, nézem az öregedő életet, ahogy egyre idősebb és idősebb lesz. Közben elmerengek, hogy megint egy évvel öregebb lettem, és ahogy telik az időm, úgy gyűlik a batyuban a sok szín, a sok fénykép, arcok, illatok, tapintások. Nézem az avart, ott is; a sokszínű levelek egymásra halmozva, évről évre mélyebbre hatolnak, a Föld belseje felé, míg eggyé nem válnak. A levélből újra föld lesz, a földből pedig levél. Érzem, ahogy a bor átalakul, kioldja belőlem a mélyre rétegződött gondolatokat, és ahogy közben a kert, úgy illatozik az én emlékképem is. A régmúltnak az emlékképe. Az, aki voltam. Elmúlt. Meghalt. A fanyar ízrengetegben, megbékélve mondok neki búcsút. Alszik a macska a kerítésen. Alszanak a magok a föld mélyében. Horkol a kémény az északi szélben, és a Föld is lassabban forog. Szunnyadni kezd a világ, decemberre már bizonyosan az igazak álmát alussza. Az álomban aztán újra színt kapnak a képek. A mozdulatlanból mozgás sarjad, mígnem az almafákon újra almák érnek. Az álom megterít, felrakja neked a villát - pakolj amit szeretnél: vágyakat, jövőket, friss ropogós almát.

Fanyar íz, vörös szín, bódult állapot. Elhal és születik egyszerre, a sok-sok apró gondolat. Fáradok, aludj te csak aludj, adj magadnak időt, álmodj előszőr és csak aztán kelj föl, tavasszal, de még délelőtt...

sub

Lehet, hogy egy szép napon nem lesz többé ősi mesterség, de ha már számolnunk kell vele napjainkban, akkor azt hiszem ezt megfelelően ellenőrzött módon kéne tennünk. Számtalanszor hallunk olyan híreket, hogy utcalányokat adnak-vesznek, rabságban tartják őket, kihasználják  és verik őket, mint régen a rabszolgákat. Legtöbbjükről az alvilág gondoskodik, nem éppen etikus módon. Arról nem is beszélve, hogy a prostituáltak bizonyos százaléka betegséget hordoz, amellyel kénytelen-kelletlen megfertőzi drága kuncsaftjait.

A jelenlegi megoldás az, hogy a prostitúció nem engedélyezett, türelmi zóna nincs, hivatalosan nem űzhetik az ipart, ráadásul a törvény a nőket súlytja elsősorban. Íme egy alternatíva:

A prostitúció kényszerpálya - a nők kényszerből lépnek erre az útra, amiből aztán az alvilágnak és a társadalom ítéletének hála alig lehet kikecmeregni és normális életet kezdeni. Nem a nők tehetnek róla, hogy alig akad munkájuk, és azért sem lehet őket hibáztatni, hogy abból a bizonyos szolgáltatásból próbáljanak megélni. A prostitúciót ráadásul a férfiak által támasztott kereslet generálja, nem a nők százainak hadrendbe állása.

A jövőben jelöljünk ki a nagyobb városokban olyan türelmi zónákat, amelyek hatóságilag ellenőrzöttek, biztosítják a lányok és a kuncsaftok egészségét, a prostituáltak munkájának legalitását, szabályosságát és az alvilág kizárását. A türelmi zónákon kívüli szolgáltatás-nyújtás tilos, a törvényt sértők közül pedig ne a szabálytalan lányokat büntessük, hanem azokat a férfiakat, akik igénybe veszik szabálytalan szolgáltatásaikat. Egy türelmi zónával mindenki tudná, hova kell menni, ha szorít a gatya, elismernénk végre azt, hogy ma is LÉTEZIK a prostitúció, és pusztán azért, mert LÉTEZIK, igenis foglalkozni kell vele, és biztos megoldást kell rá nyújtani. Nem lehet ellenző szempont az sem, hogy az ilyen meg olyan vallás szerint isten milyen módon fog majd minket a pokolba küldeni azért, mert a paráznaságot holland módra kitesszük az utca kirakatába - szerintem nagyobb bűn magára hagyni a prostituáltakat (akik ugyanúgy tagjai közösségünknek), mint korrekt életteret biztosítani nekik egy emberhez méltóbb környezetben.

Ezzel párhuzamosan azokat a településeket vagy élettereket, ahol a mélyszegénység miatt a nők prostitúcióra kényszerülnek, fel kell karolni, és szociális beavatkozásokkal, új munkalehetőségekkel és a nők tudatos képzésével olyan jövőképet kell nekik adni, ami kizárja a prostitúció lehetőségét. Magyarán szólva a szegény rétegeket önfejlesztésre, önképzésre kell fogni, hogy kiutat találjanak a reménytelenségből. A türelmi zóna tehát csak átmeneti megoldás, de megoldás addig, amíg a mélyebben rejlő okait fel nem számoljuk.

sub

Az ember kiemelkedett a többi élőlény közül, és Istenhez hasonlóan maga is kertet művel: gazol, ültet, öntöz - a Paradicsom földi képmását szeretné létrehozni. Milyen nemes feladat, milyen örömteli lehetőség! Az emberi alkotóvágynak és leleményességnek nincs korlátja -  a határ a csillagos ég. Itt ez a kert, úgy hívják Föld. És itt a gazda, úgy hívják: Ember. Ha a gazda jó kertész, a kert virágba borul, és nem termelőegység, gyár, nyersanyagforrás vagy állat- és növényanyag, hanem ÉLETKÖZÖSSÉG lesz belőle!

Az Életközösségben az ember a Föld része, és nem fordítva. Az ember nem uralkodik, hanem gondoz. Az ember nem elvesz, kizár és ellehetetlenít, hanem ad, bevon és lehetőséget ad. Az ember ráeszmél arra, hogy jövője, léte a fejlődéstől függ, mert ha nem tud fejlődni, akkor elsatnyul, beteges lesz és vadhajtásként múlik el nyomtalanul. Ha viszont fejlődik, akkor azt a tendenciát követi, amit sok millió éven át követett: egyre tökéletesebb, egyre leleményesebb, egyre okosabb, egyre szebb és kifinomultabb lény lesz belőle - az istenihez közelít. Ehhez természetesen elfogadja azt az alapigazságot, hogy a fejlődés alapja a változás, és az élni hagyás - más élőlények élni hagyása. Ez nagyon fontos, ha nem a legfontosabb. Ebben áll a jövő Paradicsomának a titka!

Hogyan tudunk fejlődni? Ha hagyjuk változni a dolgokat. Hogyan tudunk fejlődni? Ha van olyan közösség, amihez képest fejlődni tudunk. Ha kiírtjuk a vetélytársainkat, nem lesz közösségünk. Ha nem lesz közösségünk, nem tudunk mihez képest fejlődni. Ha pedig állandósítani akarjuk a jelen viszonyainkat - az állandó kényelmet, élelmet, energiát, akkor szükségszerűen gátat állítunk a változásnak. Az állandóság persze biztonságosabb, de ha soha nem mozdulunk ki a szoba négy fala közül, soha nem tudjuk meg milyen csodaszép a világ! Ha minden emberrel kerüljük a konfliktust és minden lelki tehert a szőnyeg alá söprünk, soha nem fogjuk kapcsolatainkat egy boldogabb és sikeresebb szintre hozni. Ha minden alternatív javaslatot, mint például ezt az irományt is, megrengethetetlen biztonságunk veszélyforrásaként  gondolkodás nélkül elvetjük, gondoljunk azért arra: ezzel együtt elvetjük egy még jobb, egy még szebb és még boldogabb életnek a lehetőségét is.

Hagyjuk élni vetélytársainkat. Ne öljük meg őket, ne vegyük el kenyerüket, ne pusztítsuk el házaikat, üzleteiket, családjukat, barátaikat. Hagyjuk élni a természetet, az állatokat. Engedjük változni a dolgokat. Ne vegyük el mástól a kenyeret attól való félelmünkben, hogy nem marad nekünk holnapra. Semmi jogunk beleszólni mások életébe, más nemzetek dolgaiba.

Szabadságot a közösségben, fejlődést a változásban, megélhetést mások élni hagyásában találunk. Őszíntén kívánom ezt a kort, ezt a feleszmélést, ezt a ráébredést, és mindenkinek melegen ajánlom Daniel Quinn: Izmael című könyvét.

Sub

Az ember. A végső lény. A Jóisten képmása. A tökéletes teremtmény. Így van ez civilizációnk születése óta. "Mitológiánk értelmében az ember definíció szerint biológiai kivétel. A sok millió faj közül mindössze egyetlenegy a végtermék. A világot nem azért teremtették, hogy cápákat, békákat vagy szöcskéket szüljön. Azért teremtették, hogy embert szüljön. Tehát az ember egyedül, páratlanul és minden mástól végtelenül elkülönülve áll."

Így lett belőle magányos ember. Kiszolgáltatott ember. A sors szeszélyeinek feláldozott ember, aki életének megőrzéséért így nem tehet mást: küzd. Hódít. Törekszik. És feléli maga körül a környezetet. Elpusztítja erdőit, kilövi állatait, leaszfaltozza rétjeit, kiírtja vetélytársait. Beteges. Tényleg mi lennénk a teremtés koronái?

Valamit nem veszünk figyelembe már a Kezdetek óta. Folyton elmegyünk egy lényeges pont mellett, amit nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni. Amíg az ember nem jelent meg a Földön, addig minden a legnagyobb rendben ment. Amióta mi itt vagyunk, minden rosszra fordult. Az elmúlt 200 évben pedig egyenesen katasztrofálissá vált a helyzet. Manapság már nem azon gondolkodunk, hogy vajon mikor csap be a katasztrófa és mikor ér véget a jóléti társadalom, hanem azon, miként fogjuk átvészelni! Tényként kezeljük tehát a Végét. Mielőtt mindenki bőszen az Eget okolná - ez sajnos a mi hibánk. Fejünkről már réges rég lehullott a korona.

Repülők, autók, puskák, rakéták, atomenergia, felhőkarcoló, kéregvasút...milyen okosak is vagyunk, nemde? De ha azt kérdezem, miként éljük az életünket: ezer rá a válasz. Több millió, és a legtöbb így szól: nem tudom. Honnan is tudnám? Így aztán az emberek nem tudják, mi a boldog élet titka. Mi a sikeres élet titka? Sejtelmünk sincs.

A világ egész. A bolygók, az univerzum, mind egy egészet alkot. A világmindenségben lüktet egy erő, ami az egészet összetartja, ami az egészet működteti. Ha a mi gyáraink kicsiben ugyanazt teszik, mint az univerzum nagyban, akkor miért gondoljuk, hogy az Élet nem rendelkezik törvényszerűségekkel? Hogy létezik egy Törvény, igen a nagybetűs Törvény, amit betartva normálisan működhetünk, normálisan élhetünk, ami tulajdonképpen a titka a boldog életünknek. És mi van, ha nem látjuk ezt a törvényt? Mi van akkor, ha civilizációnk Kezdetek óta mellőztük ezt a törvényt? Birodalmak épültek, és végül mindegyik elpusztult! A romjaikból újjáépültek, de végül újra elpusztultak! És a jelenben sem történik másképp: csodálatosan felépített és megszervezett civilizációnk a PUSZTULÁS felé halad! Nem fogja megmenteni a Világbank, Amerika, vagy a nagy tudomány. Kipusztulunk, hacsak nem kezdünk el keresni valamit.

Keresni valamit. De lehet, hogy végig a szemünk előtt volt. Most is. Lehet, hogy létezik egy Törvény, amit elfelejtettünk, amit mellékesnek ítéltünk, amit megtagadtunk.

Hogyan tud az ember kiteljesedni? Hogyan tud az ember ember lenni? Hogyan tud az ember teljességre törekedni? Hogyan tud szabad lenni? Közösségben. Az ember legnagyobb áldása és legnagyobb korlátja is egyben: az a közösség, amiben él. Az az életközösség, amihez képest élhet, amihez képest létezhet, amihez viszonyíthatja önmagát - egyedül egy szigeten, nos az nem éppen a szabadság fellegvára. Ám nem csupán az emberi közösség, hanem az egész földi életközösség lehetőséget ad az önkifejezésre. Micsoda ajándék, micsoda lehetőség! De az ember fáradhatatlanul törekszik arra, hogy ő legyen az egyedüli, a megismételhetetlen, a kikerülhetetlen, hogy ő legyen az egyeduralkodó ebben a világban! Kiírtja embertársait, hogy ne legyen kivel vetélkednie; felszámolja az összes, még érintetlen erdőterületet, hogy töménytelen mennyiségű élelmiszerrel tömje tele éléskamráját; elveszi az állatoktól az életteret, hogy saját házaival rakja tele, végül minden embert az egy igaz vallásával próbál megtéríteni. Vajon mire megy ki a játék?

Az ember fél. Fél, hogy nem lesz neki elég. Fél, hogy elveszik előle az élelmét, az életterét, a szabadságát. Fél, hogy más előbb ér oda. Ezért kitalálta, hogy ő lesz mindenben az első. Megelőz mindenkit, hogy bebiztosítsa jövőjét. Így kezdődött. Megölt mindenkit, aki nem akart hozzá csatlakozni. Megölt mindenkit, aki terjeszkédésének az útjában állt. Ellehetetlenítette a vetélytársakat. Elvette tőlük a hazájukat, technikájával pedig maximumra pörgette a természet kifacsarását. Végül nem marad már vetélytárs. Nem marad erdő. Semmi. Akkor fog kipusztulni az ember. Hacsak nem cselekszünk másképp!

A világ: változás. Ne törekedjünk hát az állandóságra.

A világ: fejlődés. A fejlődés feltétele pedig a változás.

A világ: közösség. Ne ellenségeket szerezzünk, hanem tanuljunk meg EGYÜTT alkotni, élni.

Alkossunk új világot! Engedjük változni közösségünket! Változzunk!

Sub

Esik az eső. Siratja az ég a kiszáradt földet, a sok elszalasztott lehetőséget, félrelépett életet. Mihez kezdjek, mihez értsek, minek feleljek, kihez forduljak, mit csináljak?

Mindenről született szabály, mindenki feltételeket és követeléseket harsog, meg kell felelni a szüleidnek, a rokonaidnak, a barátaidnak, a főnöködnek, a divatnak, de még a jóistennek is. A nagy rohanásban aztán éppen csak magadnak nem tudsz megfelelni, talán az a félreértés is megvan benned, hogy nem is kell. Boldogságodat a környezetednek való megfelelés jelenti. Így aztán követed az irányt - mások irányát. És éled az életedet - mások életét. Közben elfelejted valódi énedet, valódi személyiségedet. Kopnak a vágyaid, kopnak az egyéni ötleteid, a személyiséged, és a végén nem lesz más, csak egy szép nagy fogas, amire minden arrajáró rádobja a hacukáját. Félsz a csendtől, mert frusztrál. Egyik kapcsolatból a másikba ugrasz, nehogy egyedül maradj. Baráti körödben olyan dolgokat is megcsinálsz, amiket egyébként nem tennél meg, de nem szeretnél kiszakadni, nem szeretnél egyedül lenni. Feladod magad nap mint nap, óráról órára, mert nem vagy hajlandó a saját életedet élni. Az lenni, aki vagy, vagy aki szeretnél lenni. És hiába a sok megfelelés, a sok küzdelem, hiába vesznek körbe emberek, hiába van mindig szeretőd, titkon te is nagyon jól tudod, hogy egyedül vagy.

Hiszem, hogy minden egyes ember, a legaljától a legnemesebbig, rendelkezik valamivel, amiben ő a legjobb, amiben ő kell a társadalomnak, amiben pótolhatatlan. Ha a civilizációnk, ha apáink és anyáink, ha az iskola és a bölcs öregek azt kutatnák, azt keresnék, azt szólongatnák, ami bennünk van, amiért mi annak születtünk, amiért a mi nevünk Borzas Kata vagy Ecsedy Levente, akkor kevesebb magányos ember szaladgálna az utcán. De ha mindez elmaradt, ha nem kaptunk segítséget, ha csupán zsákként tömtek minket, és senki nem kérdezte meg: Te mit gondolsz erről?, akkor egyedül maradtunk. Nekünk kell kitalálni. Nekünk kell megtalálni.

De bizonyos szempontból talán ez az élet legizgalmasabb része. Kitalálni, hogy ha nem Brad Pitt utánzat vagy amerikai fekarapper, esetleg underground industrial dj vagy milanoi divatdiktátor, akkor mégis: mi? Kicsoda? Ha személyiségeket nem másolhatunk, ha mások útjait nem taposhatjuk, mégis, hol kezdjük el a miénket?

Van egy jó mondás: Ha rá akarsz lépni az útra, lépj rá. És rajta leszel. A többi már jön magától. Elég a szándék, a vágy, a felismerés. És ha egyszer ráléptél, többet nem fogsz letérni róla. Mert új színben látod majd a régi dolgokat; más muzsikát hallasz majd, mint eddig, és az egész világ megnyílik előtted. A sors a kezedre játsza azt, amit szeretnél, az utadat lekövezi, összehoz emberekkel, és néha csendes helyekre visz, ahol egyedül leszel. De csodák csodája - élvezni fogod.

Felismerni, eldönteni, rálépni, elindulni. A végén ott a gyönyör. Szebb, igazibb és tartósabb, mint akármelyik divatirányzat. Mert az a Te irányzatod lesz! Csakis a tied.

sub

Van egy vágyam, egy világról, az egységes világról, amelyben egyetértés van az emberek között, és amely Egységként éli meg a részeket - részként képezi a nagy Egységet.

Van egy vágyam, egy férfiról, aki lelkét-testét gondos gazdaként míveli: öntözi ha szomjas, gazolja ha gyomos, altatja ha lehullik a hó és napfényben fürdeti, ha megnyúlnak a nappalok - alkotást visz a kezei közé.

Van egy vágyam, egy nőről, aki indaként fonja körül a Földet, meleget ád hidegben, hideget ád melegben, simogat a fáradtságra, feltüzel a lustaságra - befogad és szeret.

Van egy vágyam. Vágyakozni. Gondolatnak testet adni. Változni, ahogy a világ változik, újat és többet, jobbat és szebbet a fejünk tetejére rakni.

Felkelni és változtatni. Lüktetni és cselekedni. Elbukni majd újra felállni.

Vágyakozni. Vágyakozni. Vágyakozni.

s

Ha nem figyelnek Rád, mit teszel? Próbálsz kiáltani, mutogatod magad, húsvásárra viszed a gyönyörű testedet. Ha nem figyelnek Rád, mit teszel? Belekötsz valakinek az életébe, gyomron vágod, bőre színét kifogásolod, hazug ideológiát gyártasz hazug tetteid alátámasztására. Háborút indítasz. Elnémítod az embereket, elnémítod a szivedet.  Látásodat beszűkíted, agyadat csakis a stratégiának szenteled. Brilliáns elméd taktikázni kezd, hogyan tudná elvenni másoktól azt, ami után régóta fáj már a szived. Elködösít az indulatod, az erőd elnyomja az eszedet, és ami korábban világos volt, hirtelen egyszerre sötét lesz.

Érzed, hogy növekedik ellenségeid száma. Hiába a hősies küzdelem, hiába megannyi fegyver, megannyi befolyás, megannyi taktika - végül mindannyian ellened fordulnak. Nem te vívod  a háborút - a háború vív téged. És a végén megöli benned az embert. A tisztességet.  A kegyelmet. Lényed legfényesebb, legszilárdabb fegyverét: a szeretet képességét.

A figyelem. Ez a kulcsszó. Valamennyi háború a figyelemért folyik. A kinyilvánításért. A megélésért. A kiemelkedésért. Valamennyi háború egy felkiáltójel: Itt vagyok! Élek! Lélegzek! Figyeljetek rám! Hallgassatok meg!

Összefirkálod a falakat? Meglopod embertársaidat? Tankkal rombolod le mások házait? Kizsákmányolod a munkásaidat? Főnökként játszod a hatalmasat? Akkor háborút vívsz - önmagaddal. Az erőszakosokat senki se szereti, mert senki se szeret erőszakos lenni. Éppen azért, mert az erőszak által kivívott figyelem épp' csak egy röpke pillanat, tűnékeny, fakó sugár. Utána marad a hiány, az utálat, az üresség. A győzelem hamar elszáll, a figyelem, a rövid időre elnyert dicsőség pedig hamar bemocskolódik, és ellenségeket szerez.

Pedig olyan egyszerű.  Figyelj oda másokra. Figyelj az emberekre. Ha figyelmet szeretnél, ismerd meg a Figyelmet! Hiszen hogyan ismernéd fel a Figyelmet, ha magad sem tudod, eszik-e vagy isszák. Hogyan lennél képes felfogni a Figyelem nagyságát, ha magad sem adod, ha magad sem osztod ezt a csodát az emberek között? Hogyan lennél képes Figyelmet kapni, ha magad sosem adtál?

Menj. Hagyd a szerepeket. Az idegen indíttatásaidat. Mások idegen tanácsait. Felejtsd el ezt az írást is. Mindent. Csak figyelj oda másokra. Figyeld mások vágyait. Alkalomadtán teljesítsd őket, ha úgy érzed megérdemlik. Amint megnyitod a szíved mások előtt, ők is nyitni fognak feléd.

Nincs is boldogabb dolog, mint őszíntén élni az életünket. Békében, vidáman, háborúk nélkül.

sub

Írok még egyszer arról, amit szinte már az unalomig ismételek, mégis kikívánkozik még egyszer, utoljára: a fogyasztás, a fogyasztói életmód zsákutcába vezet, és ennek mindannyian érezzük a bizonyítékait.

Fogjuk meg a dolgot az emberi természet oldaláról. Az ember alkotó lény. Gondolkodása, logikája, képzelete, tudása és a két keze kitűnően alkalmas arra, hogy teremtsen, akár az istenek! Mi több, az ember akkor érzi jól magát, hogyha teremthet. Ha képzelete szárnyalhat, ha a gondolatait megvalósíthatja, ha az önmagáról alkotott képeket a valóságban is megvalósíthatja, magyarán: ha lelke kívánságát anyagba öntheti. Erről szól a teremtés, az alkotás, ami lehet egy kerítés, egy váza, egy vers, egy számítógépes rendszer, egy mosógép megjavítása, egy szobor, egy épület, egy közösség, egy kert...bármi.

Boldogságunk titka az önszeretet, a siker, és a pozitív visszacsatolás. Ha teremtünk, ha építünk, ha fejlesztünk ez a három feltétel egyértelműen teljesül. A képzelet, a vágy szabadon szárnyalhat, a kéz szorgosan dolgozhat, a megvalósulás pedig örömmel, sikerrel és önbizalommal járhat! Amennyiben szükség van ránk. Amennyiben szükség van alkotó gondolatainkra, képzeletünkre, kétkezi munkánkra.

A szomorú igazság az, hogy nincs ránk szükség. A rendszer ugyanis, amiben élünk, a fogyasztáson, és nem a teremtésen alapszik. A teremtést átvette a termelés, a sikert és a pozitív visszacsatolást a fogyasztás. A kettő azonban ég és föld! A fogyasztás nem igényel gondolkodást, buzgó képzelgést, teremtő gondolatot. A fogyasztás az egy instant dolog. Fizetsz és megkapod a kész terméket; nem kell hozzá gondolkozni, nem kell hozzá fantáziálni, nem kell hozzá igénybe venni önmagunk teremtő képességeit, csak egyszerűen ki kell pengetni érte egy bizonyos összeget. Ez persze kényelmes lehet, egy minden megkapható és minden megvehető világban nincs semmi, amit ne tudnánk megszerezni vagy amit ne tudnánk kiélvezni. De! Egyvalamit elvesztünk, és ennek az egy dolognak a hiánya elég ahhoz, hogy ne működjön a fogyasztói társadalom: ez pedig az ember alapvetően teremtő természete. Erre ugyanis a mai korban nincs szükség.

Teremtő erőnek érzitek azt, amikor valaki a gyárban a műanyag hulladékot elválasztja a papírhulladéktól? Teremtő erőnek érzitek azt, aki kitalálja ezekbe a gyárakba a csavarokat? Teremtésnek érzitek a futószalagot, ami felgyorsítja a termelést és még inkább szükségtelenné teszi az embereket? Teremtésnek érzitek a műanyag könyveket, ami magától mondja fel a mesét a gyerekeknek? Teremtésnek érzitek a gyári húsdisznót, ami másfél év helyett 4 hónap alatt vágásra kerül? Hiszen minden ilyen szándék minket akar pótolni! Minden ilyen törekvés éppen attól foszt meg minket, ami egyben a legmagasabbra emel: a teremtés lehetőségétől! A kényelemért úgy látszik, nagy árat fizettünk...

Ebben a korban nincs szükség az ember teremtő erejére. Az építő erejére. A szines fantáziájára, a képzeletére, a logikájára, a jóakarására. Nincs szükség ránk, egyszeri emberekre, akik teremteni születtek a világra. Csak a pénzünkre van szükség, és cserébe megkapjuk az instant, készre gyártott boldogságot.

Azt mondom nektek, akik belefáradtatok a monoton zajba, a monoton életbe, az alkoholba, a drogba, a dohányba, az értelmetlen melóba, a buszmegállók rongálásába, a videojátékok előtti görnyedésbe, a szaron és tehénvéren nevelt marhahúsba, hogy nézzetek egy picit önmagatokba, és fedezzétek fel magatokban azt a szikrát, azt az erőt, amivel minden ember rendelkezik! Érezzétek magatokban azt az erőt, ami meglódítja a fantáziátokat, amitől a kezetekbe veszitek a szerszámokat, amitől kikapcsoljátok majd az instant világot, és magatok álltok az életetek élére! Figyeljetek erre az erőre, és meglátjátok, hogy amit ti teremtetek meg magatoknak, az ezerszer tartósabb lesz, mint a legtutibb duracell nyuszi, ezerszer értékesebb lesz, mint a legnagyobb márka, és ami a legfőbb: ezerszer jobban fogjátok élvezni, mint bármely készen kapott dolgot.

Ha átélitek valaminek a születését, a megalkotását, a megteremtését, akkor tiétek a boldogság, mert Életet adtok, és ennél nincs nagyobb misztérium a világon. Igaz, ez nehezebb út, ez körülményesebb, ez több buktatót ígér, de minél nehezebb a feladat, annál csodálatosabb az eredmény. Ne féljetek hát szembemenni a korral, merjétek másképp csinálni, merjetek teremteni! Hagyjátok a készvilágot. Az instant világot. Kiment a divatból. Legyetek büszkék arra, hogy emberek vagytok, és ne hagyjátok elveszni építő lelketeket ebben a kifakult, élettelen, semmitmondó világban.

Teremtésre fel :)

Suby

MEGVESZLEK, KILÓRA. MINDEN ELADÓ. MEGKAPOD, AMIT AKARSZ. PÉNZÉRT. CSAK KP JÓ. MEGKAPOD AZT IS AMIRE NEM IS VÁGYTÁL. MEGKAPLAK. MERT MEGÉRDEMLEM. MÁR CSAK KORLÁTOZOTT DARABSZÁMBAN KAPHATÓ. A LEGTÖBB, MI ADHATÓ. ÁLMODJ VELEM. HÍVJ, MOST. CSAK MOST, CSAK NEKED, CSAK ENNYIÉRT. NYISS ABLAKOT A VILÁGNAK. A JÖVŐ TE VAGY. ITT A LÉT A TÉT.

Szlogenekből szőtt üres álom, akár a függetlenség rongyos zászlaja, csüggedten csapdos felettünk...

szelli

Nemzeti építészet. Nemzeti karakter. Nemzeti öntudat. Egy életérzés, amelyet közösségünk és környezetünk vált ki belőlünk. Az összetartozás érzése. Az egymásra kacsintás érzése. Mégis valami hibádzik. Valami hiányzik.

Egy olyan korban, ahol az országok közti fizikai és szellemi határok leomlanak; a gazdaság és a kereskedelem, sőt a kultúra és a szórakozás is akadálytalanul végigszáguld a világon; ahol a szolgáltatások és termékek világcégek gyáraiból, és így egynehány designer tervezőasztaláról származnak, nagyon nehéz helyi sajátosságról, nemzeti büszkeségről beszélni.

A termékek, a szolgáltatások, a szabályzatok és irányelvek központosítottak. Ehhez képest a nemzetek kicsit eltérhetnek, kicsit módosíthatnak, de az alapszabály, az alapelv be van betonozva a nemzetközi egyezményekbe, így például az uborka hossza és a tojás görbülete. A legnagyobb szolgáltatók és termelők jövedelme sokszor még egyes országok éves költségvetésénél is nagyobb, ezért képesek elveiket és irányadó eszméiket az egész világon elterjeszteni. Folyóiratok, divatbemutatók, expók, reklámok, tévéműsorok, lobbizás, munkahelyteremtés…stb. A hatalmas választék, mind anyagban, színben, formában és árban lehetővé teszi, hogy üzenetük mindenkihez szóljon. Nem kell már a kocsihoz szükséges 2 milliót egyszerre kifizetni. Ma má havi 15.000 forintért is lehet autót venni. Az embereket behálózták, a lehetőségeiket a végtelenségig emelték, a szabad választás jogát minenkinek megadták, és a mi boldogságunk éppen ennek köszönhető. Ez pótolja a nemzeti öntudatot. Magyar polgárokból világpolgárokká lettünk, ahogy a többi nemzet lakói, és éppen az köt össze minket, ami a legnagyobb boldogságunkat is okozza: a korlátlan fogyasztás, a végtelen stíluskavalkád, a választás szabadsága, a lehetőségek tárháza, a „mindenki megtalálja magának a megfelelőt” elv érvényesülése. Az eredmény mégsem a boldog társadalom képét mutatja. Az eredmény inkább mutat széthullást, darabokra esést, mintsem boldog világnépet.

 

Szólásink, közmondásaink, hétköznapi poénjank az internetre és a tévéműsorokra alapozódnak. Öltözködési stílusunkat a divatlapok illetve a nagy divatcégek szabják meg. Építészeti stílusunkat, szórakozásunk módját, a szabadidő eltöltését de még a nemek egymáshoz való viszonyát is az importált eszme szabja meg – tökéletes világpolgárokká váltunk, és csak annyiban különbözünk más népektől, amennyiben a McDonald’s egy szelet csípős kolbásza a Magyaros BigMc menüben.

 

Nem beszélhetünk nemzeti érzésről, nemzeti építészetről, nemzeti öltözködésről, nemzeti szokásokról. Eltűntek, kikoptak az emberek tudatából. Az enyémből is. Hiába törekedtem az újbóli felfedezésükre, az újbóli átélésükre, integrálásukba, nem sikerült. Hiányzik hozzá a társadalmi támogatás. Hiába próbálok én ajándék nélküli karácsonyt, ha az ország 95 százaléka nem támogatja. A szokásokban, a nemzeti életérzésben éppen ez az erő: egy egész ország van mellettem, egy egész ország csinálja így, szemben más országok szokásaival. De ez hiányzik. Ma az ország inkább kozmopolita, és hiába, az is, aki villogó magyar zászlócskákat árul néhány ősmagyar összejövetelen, az se különb az én szememben.

 

Mi hát a teendő? Jól van ez így? Jól van ez így, hogy a világ országainak lakói úgy ugrálnak ahogy néhány multicég azt kénye-kedve szerint eldönti? Hogyha Karl Lagerfeld, fekete selyempárnáján hátradőlve úgy dönt: ma a vesekabát a menő, akkor holnaptól a világ minden táján vesekabátot hordanak majd a nők? Szép lenne-e a természet, ha minden második fa ugyanolyan volna? Vagy ha az egész világon mindösszesen 20 féle virág létezne? Hol van esély a megújulásra, a fejlődésre, az olyannyira várt új kor, új stílus eljövetelére? Nem untuk meg még eléggé, hogy ötödjére veszik elő a retrót, és a barokkot most modern elemekkel vegyítik? Ennyire fantáziátlan lenne az emberiség? Minek nevezzük azon stílusokat, amelyek egy év alatt kimennek a divatból? Azokat a ruhákat, amiket csak addig hordunk, amíg a reklámokban látjuk? Hogy szórakozásunk is már előre leadott minták alapján zajlik. Hogy a szingliség gazdaságilag jobban megéri a cégeknek, mintha párkapcsolatban élnénk? Ki akarná elveszíteni az igazi egyéniségét ebben a világban? Hiszen nem arra törekszünk-e, hogy mindannyian pótolhatatlanok és egyediek legyünk?

 

Amíg nem csillapodik a gazdasági globalizmus, amíg nem csillapodik a világkereskedelem, amíg nem csillapodik ez a hatalmas információdömping, és amíg nem épülnek fel mentális értelemben a határok az egyes népek között, addig nem beszélhetünk nemzeti dolgokról. Törekedhetünk persze rá, és minden bizonnyal olykor sikerrel is járhatunk, hiszen nem mindenki ért egyet a világpolgárság eszméivel, de ezekből nagyon kevés van. Elenyészően kevés. Amíg nem változik a világrendszer, és nem változik meg a hozzáállásunk, addig a nemzeti jelleg, a hely szelleméből való táplálkozás és az igazi, egymással érintkező, és egymást építő közösségi szemlélet csak egy távoli remény marad. Azért lehet küzdeni, mert mint mondtam, van egy alternatíva, csak annak kicsi a piaca, alacsony a támogatottsága, és minden irányból fel akarják számolni. Ez a felszámolás azonban sosem lehet sikeres, mert minden ember legalapvetőbb vágya éppen benne rejtőzik: otthon lenni valahol, ebben a fenenagy világban.

sub

szomorú évszak. valami elmúlt, de messze még a tavasz. baktatok hazafelé, eső, szél, fagy, az emberek bezárkóznak váraikba. még ropog a fagyott hó a csizmám alatt, az úton jobbra is balra is kidobott fenyők fekszenek az út szélén a mocsokban, szomorúan néznek utánam. napokkal ezelőtt még boldoggá tettek valakit, gyerekek ugrálták körül és csodálták őket, mostmár senkit sem érdekelnek. emlékszik még egyáltalán valaki, miért..? kizsákmányoljuk megöljük meggyalázzuk mint minden mást

Faludy György: 1980

 

Erdei ösvény helyett aluljáró,

Benzinbűz, nem virágok illata,

Szilikon kebel-dagasztó, vibrátor,

Nem a női mell rózsás csillaga, -

 

Ne őrjöngj mégsem, Ritka lett a mámor,

De eléred, ha nagyon keresed.

Maradj távol a végső orgiától.

Az öröm puha, gyenge kerevet.

 

Inkább figyeljed a lebukó holdat

Ahogy majd, mint te, könnyű ködbe olvad.

Kultúra nélkül örök a hiány.

 

Észt, szellemet keress, de adatot.

Olvass, bolyongj, szeress. Nagyon kívánj

Boldognak lenni. Én is az vagyok.

 

Tavaly decemberben a Saturn citylight reklámját nézve arra az elhatározásra jutottunk, hogy csinálunk valamit az idén. Ez ellen az ajándékvásárlási dömping ellen. 24-én elmentünk képeslapokat osztogatni a westend elé, szétosztottunk vagy 100 darabot. Nem sok, lehet, hogy mindegyik a kukában végezte. Az örömünk azonban határtalan. Beszéljenek a képek...

sub

Mindig is fenntartásaim voltak az élő beszéddel kapcsolatban. A gondolatokat recsegve ropogva formába paszírozó beszéd sosem elégített ki. Sokkal inkább az érintés, egy mély tekintet, a mozdulatok nyelveken átívelő jelentése. Éveken át próbáltam irodalommal és versekkel kipárnázni a szavak suta és dúrva élét. S bár lehet, hogy szókíncsem fogalmazásom választékosabb lett, sorok között olvastam, s én magam is képessé váltam így kifejezni magam, ettől még ugyanúgy nehézkes volt, hogy megértsenek és megértsek másokat.

Viszont létezik egy ilyen nyelv.

S ez a tánc

A szavak nélküli tökéletes kommunikáció. Érintés, vágy, mozdulat.
Egy pillanat alatt megérzed kivel van dolgod. Ki magabiztos, ki szégyellős. Ki heves, ki visszafogott. A mozdulatok nem hazudnak, a férfi vezet s a nő követi. S ebben a kemény-lágy balanszban ebben az ősi egyensúlyban mindenki a helyre kerül. A fiatalos vadság, a betöretlen makacs ellenállás, vagy a tapasztalat bölcs lágysága ahogy a kor ellensúlyozza az erőt.

Most már bárkivel beszélgetek: ritmusra
s biztos vagyok hogy megért majd.

Gergő

Most csak úgy írok, mert egyedül vagyok, és mert ha egyedül vagyok, szeretek írni. December van, égett már az első adventi gyertya is. Nem esik a hó, fene a rangját, pedig eshetne, valaki meg is ígérte, hogy estetni fogja, így magyar szóval: estetni.

Ma a főnököm behozta a kislányát a munkahelyre. Négy hónapos, nyekegni tud még csak, meg lenyálazni az ember ruháját. Kedves kis lány. Kis Mikulásnak volt felöltöztetve, fekete szíjacskával, piros bársony kezeslábasban, fehér bojtos sapkácskában. Élvezte, hogy mindenki őt nézte. Aztán eljött a búcsú ideje, a papa bevitte öltöztetni.

5 perc alatt a világ összes nyekegési és fulladásos zaja lement a szobában. Aztán kiléptek az ajtón: a kisbaba úgy be volt csomagolva, hogy keze - lába égnek állt: úgy nézett ki, mint egy kitömött krumpliszsákocska. Aztán elviharzottak. Vajon kamaszkorára lesz még Mikulás?

Tegnap nekem is tojt valamit. Kiscetlis közleményben tudatta velem, hogy a virgács olyan nagy, hogy nem fér be se az ajtón, se a kéményen, se az ablakon. Majd jövőre. Addigra a tetőt is kijavítjuk, és nem fűtünk be hajnalban. Ki tudja...

 

sub

Ne légy hülye: csak most és csak neked: hidratáló, őserdőszagú, ingyom-bingyomos intelligens hajsamponból most kettőt kapsz ha egyet vásárolsz!

Imádom ezt a kort.Tényleg. Bárcsak ezzel kéne csak foglalkoznom, hogy mikor milyen hajsampont vegyek. Itt annyira degeneráltnak nézik az embert, hogy az már szép.

Őszíntén, várom a hármat az egyért akciót. Akkor boldog leszek. Akkor megvilágosodom. Isten leszek, és beteljesedem.

sub

Adott egy generáció mely már nem élt meg éhezést, járványokat, háborút.
Évszázadokon át megálmodott utópia? Megvalósult Paradicsom?
Inkább dekadens unalom.

Küzdeni kell: ez a legősibb ösztönünk. Küzdeni az élelemért, a gének továbbadásáért az életünkért.

Ez a világ azonban már mindent a szánkba ad. Kínálat minden utcasarkon, minden házfalon. Csak egy karnyujtásnyira, egy kattintásra. Mindössze fizetni kell érte. Pénzért azonban nincs értelme küzdeni, így áttételes vágyakat tűzünk ki magunknak. Egy nyaralás, egy autó, egy mosógép. Ennyi munkaóra= ennyi Forint. Mohóságunk groteszk kinővései a nagyvállalatok sorra tömik be szánkat újabb és újabb "nélkülözhetelen" cikkeikkel.

Így végül kinálattá váltunk mi magunk is. Weboldalakon mutogatjuk magunkat képtelenné válva a személyes interakcióra a kötetlen ismerkedésre: A bizalomra. Egyre olcsobb kapcsolattartási formákat találunk ki, jobban és jobban szétmorzsolva figyelmünket és az energiánkat egymás között. Önzésünk lassan átkígyózik kapcsolatainkba. Fontosabbá válik rövidtávon mennyit kapunk -mi a hasznunk-. S nem értjük már mi az elfogadni, tolerálni, megbocsátani.

A minden csatornán keresztül felénkáramló sikeréhség hatására, mára mindenki önmegvalósit, álmokat teljesít, a szabadságát éli meg. Viszont félő, hogy mikor végül visszanéz, már csak azt látja: egyedül maradt. Ugyanis a konzumvilág legmagasabb csúcsán nincs boldogság, csak fogyasztás.

Gergő