Sokan mondogatják e hazában, hogy nem jól mennek a dolgok. Másképp kellene csinálni ezt azt. A politikusok mind hazudnak, vagy legalábbis sokat beszélnek, üreset a hasunkba, a ház meg közben összedől, és a sok bába közt elveszik a gyerek. Az ember nem is tudja hirtelen, mihez kezdjen. Tanácstalanságában csak panaszkodik és leorrol mindenkit, közben a ház összedől, a kert elgazosodik, a gólya pedig más kéményén rak fészket.
Elmesélünk egy történetet. Egy történetet, ami a civil kurázsiról, a tenni akarásról, a jószerencséről és a teremtésről szól. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Újlipótváros, annak volt két utcája, s e két utca sarkán egy parkolót körülvevő virágágyás borzolta az ottlakók kedélyeit. Mert eme virágágyás tele volt gazzal, szeméttel, csirkecsonttal és üres borospalackokkal; a kutyák is ezt használták ürítésre. Az egyik napon két fiatal, egy fiú és egy lány, kiültettek egy kis virágot és írtak egy táblát, amin ez állott:
"Szia! Én vagyok a Kicsi Virág. Kérlek ne vigyél el, ne szennyezz be és vigyázz rám. Új szomszédoknak is örülnék, mert Gyom Gyuri és Gaz Giz nem túl jó társaság!"
Nemsokára a kis virágnak új szomszédjai lettek, mert a lakók is ültettek bele új virágokat, mígnem aztán csaknem teljesen kipucolták a virágágyás egy részét. A két fiatal a ház lakóit kupaktanácsra hívta, ahol megbeszélték, hogy az egészet meg kellene rendesen csinálni, új földdel, új növényekkel, kerítéssel. Így is lett. Rendszeressé váltak a kupaktanácsok, a földcserét az önkormányzat nagy örömmel elvégezte, közben elkészült a kerítés is, majd október elején sor került a közös ültetésre. Új otthont kapott megannyi mahónia, sárga pimpó, orbáncfű és kékszakáll, meténgek és kövérkék, borostyánok és vadszőlők. Ez a virágágyás ma is vígan zöldell Újlipótvárosban. Aki kíváncsi rá, sétáljon végig a Radnóti Miklós utcán; meg fogja találni.
Megszületett egy kívánság, amit a lakók vágyai is tovább szőttek, és mindenkiben megjelent a tenni akarás. Sokan mégis azt mondták, ez nem az ő feladatuk, mert a föld közterület. Sokan nem voltak hajlandók anyagiakban segíteni, azt gondolván, hogy az egész úgyis kárba vész, nem készül el, ellopják a virágokat, ledöntik a kerítést, és így tovább. Ám hála Istennek akadtak olyanok, akik hittek ebben a mesében. Elhitték, hogy a vágy elég, a hit elég, és minden összejön. És így is lett. Amikor szükség volt a segítségre, mindig megkapták valakitől. A növényekre a pénzt a lakók adták össze, a szerszámokat megvették önerőből, és a fizikai munkát is közösen végezték. Nem várták meg, amíg a szájukba repül a sült galamb, és nem ijedtek meg az akadályoktól. Még csak nem is az ő tulajdonukban állt a virágágyás, de ők mentek el minden nap mellette. Az ő életterük volt. Az ő környezetük. Természetes, hogy gondozni szerették volna.
Aki változtatni szeretne, változzon. Aki tenni szeretne, tegyen. Egy feltétele van, hogy az álma valóra váljon: higgyen benne. Ilyen egyszerű. Mert az Élet megad mindent, nem számít mennyit és mikor. Ez a történet rá a bizonyíték...
