Az ősz itala a bor. Kesernyés íz,tiszta szín, bele-bele száll a falevél a mámorlevelű diófa alatt. Lebeg a borfelszínen, a kis tarka falevél, a vörös tenger közepén, a kis sárga színű falevél. Kortyolsz egyet a borból - fanyar és kesernyés, ám amikor az utolsó csepp is elhagyja a nyelved, otthagyja bódult íznyomát a következő kortynak, hogy aztán csendesen és magad elé nézve végy újabb és újabb kortyokat. Közben elmerengek, nézem az öregedő életet, ahogy egyre idősebb és idősebb lesz. Közben elmerengek, hogy megint egy évvel öregebb lettem, és ahogy telik az időm, úgy gyűlik a batyuban a sok szín, a sok fénykép, arcok, illatok, tapintások. Nézem az avart, ott is; a sokszínű levelek egymásra halmozva, évről évre mélyebbre hatolnak, a Föld belseje felé, míg eggyé nem válnak. A levélből újra föld lesz, a földből pedig levél. Érzem, ahogy a bor átalakul, kioldja belőlem a mélyre rétegződött gondolatokat, és ahogy közben a kert, úgy illatozik az én emlékképem is. A régmúltnak az emlékképe. Az, aki voltam. Elmúlt. Meghalt. A fanyar ízrengetegben, megbékélve mondok neki búcsút. Alszik a macska a kerítésen. Alszanak a magok a föld mélyében. Horkol a kémény az északi szélben, és a Föld is lassabban forog. Szunnyadni kezd a világ, decemberre már bizonyosan az igazak álmát alussza. Az álomban aztán újra színt kapnak a képek. A mozdulatlanból mozgás sarjad, mígnem az almafákon újra almák érnek. Az álom megterít, felrakja neked a villát - pakolj amit szeretnél: vágyakat, jövőket, friss ropogós almát.
Fanyar íz, vörös szín, bódult állapot. Elhal és születik egyszerre, a sok-sok apró gondolat. Fáradok, aludj te csak aludj, adj magadnak időt, álmodj előszőr és csak aztán kelj föl, tavasszal, de még délelőtt...
sub
