Az ember kiemelkedett a többi élőlény közül, és Istenhez hasonlóan maga is kertet művel: gazol, ültet, öntöz - a Paradicsom földi képmását szeretné létrehozni. Milyen nemes feladat, milyen örömteli lehetőség! Az emberi alkotóvágynak és leleményességnek nincs korlátja - a határ a csillagos ég. Itt ez a kert, úgy hívják Föld. És itt a gazda, úgy hívják: Ember. Ha a gazda jó kertész, a kert virágba borul, és nem termelőegység, gyár, nyersanyagforrás vagy állat- és növényanyag, hanem ÉLETKÖZÖSSÉG lesz belőle!
Az Életközösségben az ember a Föld része, és nem fordítva. Az ember nem uralkodik, hanem gondoz. Az ember nem elvesz, kizár és ellehetetlenít, hanem ad, bevon és lehetőséget ad. Az ember ráeszmél arra, hogy jövője, léte a fejlődéstől függ, mert ha nem tud fejlődni, akkor elsatnyul, beteges lesz és vadhajtásként múlik el nyomtalanul. Ha viszont fejlődik, akkor azt a tendenciát követi, amit sok millió éven át követett: egyre tökéletesebb, egyre leleményesebb, egyre okosabb, egyre szebb és kifinomultabb lény lesz belőle - az istenihez közelít. Ehhez természetesen elfogadja azt az alapigazságot, hogy a fejlődés alapja a változás, és az élni hagyás - más élőlények élni hagyása. Ez nagyon fontos, ha nem a legfontosabb. Ebben áll a jövő Paradicsomának a titka!
Hogyan tudunk fejlődni? Ha hagyjuk változni a dolgokat. Hogyan tudunk fejlődni? Ha van olyan közösség, amihez képest fejlődni tudunk. Ha kiírtjuk a vetélytársainkat, nem lesz közösségünk. Ha nem lesz közösségünk, nem tudunk mihez képest fejlődni. Ha pedig állandósítani akarjuk a jelen viszonyainkat - az állandó kényelmet, élelmet, energiát, akkor szükségszerűen gátat állítunk a változásnak. Az állandóság persze biztonságosabb, de ha soha nem mozdulunk ki a szoba négy fala közül, soha nem tudjuk meg milyen csodaszép a világ! Ha minden emberrel kerüljük a konfliktust és minden lelki tehert a szőnyeg alá söprünk, soha nem fogjuk kapcsolatainkat egy boldogabb és sikeresebb szintre hozni. Ha minden alternatív javaslatot, mint például ezt az irományt is, megrengethetetlen biztonságunk veszélyforrásaként gondolkodás nélkül elvetjük, gondoljunk azért arra: ezzel együtt elvetjük egy még jobb, egy még szebb és még boldogabb életnek a lehetőségét is.
Hagyjuk élni vetélytársainkat. Ne öljük meg őket, ne vegyük el kenyerüket, ne pusztítsuk el házaikat, üzleteiket, családjukat, barátaikat. Hagyjuk élni a természetet, az állatokat. Engedjük változni a dolgokat. Ne vegyük el mástól a kenyeret attól való félelmünkben, hogy nem marad nekünk holnapra. Semmi jogunk beleszólni mások életébe, más nemzetek dolgaiba.
Szabadságot a közösségben, fejlődést a változásban, megélhetést mások élni hagyásában találunk. Őszíntén kívánom ezt a kort, ezt a feleszmélést, ezt a ráébredést, és mindenkinek melegen ajánlom Daniel Quinn: Izmael című könyvét.
Sub
