Talányok és szócikkek kacsáznak a levegőben ide stova. A parketta recseg, a szívhez tavaszi szellő tapad. Fagy honol az ember háza táján, minden mozdulatlan, minden olyan rozsdás, olyan rideg. Élesek a vonalak, szürkék a szinek, minden olyan kiszámított, olyan precíz, olyan magabiztos. Sehol sem látni billegést, félénk lépéseket, óvatos pillantásokat. Mindenhol csak a rend, a tisztaság, a mérnöki gonddal összeállított ámokfutás.
Körbe, csak körbe, jaj hogy menne már. Ide és oda, jaj, hogy menne már. Sehol egy él, sehol egy kocka, sehol sincsen záróvonal; sehol nincs az az egyenes fal, kőrengeteg, várviadal. Kibújhat végre, hibázhat, ahogy neki tetszik. Hibázhat, ha akar. Sehol egy hang, egy hangos szó, egy sípszó. Neki találták ki ezt a világot, mert hibás, bűnös kis köröcske ő, a sok vonal között...
És a lelke utazni készül, andalogni kanyargós utakon, keresni zegzugakat, hogy belemerüljön. Keresni és utazni, szállni repülni a magasban fent; kikerülni, megzabolázni, tótágast állni, menekülni...menekülni...menekülni.
Ó te ember, te füstgomolyban rekedt hőség. Te, aki vonalakon utazol, aki folyton bort iszol; te, aki féltél, csak hogy mindent megtehess; te, aki ólomcsőre tekerted a jövőt... a jövőt...a jövőt...
Ereszd el magad. Törd ketté kardodat. Szakíts egy marék füvet, rágd ki magad dohos ruhádból, s légy szabad, szabad, örökké szabad!
