Nemzeti építészet. Nemzeti karakter. Nemzeti öntudat. Egy életérzés, amelyet közösségünk és környezetünk vált ki belőlünk. Az összetartozás érzése. Az egymásra kacsintás érzése. Mégis valami hibádzik. Valami hiányzik.
Egy olyan korban, ahol az országok közti fizikai és szellemi határok leomlanak; a gazdaság és a kereskedelem, sőt a kultúra és a szórakozás is akadálytalanul végigszáguld a világon; ahol a szolgáltatások és termékek világcégek gyáraiból, és így egynehány designer tervezőasztaláról származnak, nagyon nehéz helyi sajátosságról, nemzeti büszkeségről beszélni.
A termékek, a szolgáltatások, a szabályzatok és irányelvek központosítottak. Ehhez képest a nemzetek kicsit eltérhetnek, kicsit módosíthatnak, de az alapszabály, az alapelv be van betonozva a nemzetközi egyezményekbe, így például az uborka hossza és a tojás görbülete. A legnagyobb szolgáltatók és termelők jövedelme sokszor még egyes országok éves költségvetésénél is nagyobb, ezért képesek elveiket és irányadó eszméiket az egész világon elterjeszteni. Folyóiratok, divatbemutatók, expók, reklámok, tévéműsorok, lobbizás, munkahelyteremtés…stb. A hatalmas választék, mind anyagban, színben, formában és árban lehetővé teszi, hogy üzenetük mindenkihez szóljon. Nem kell már a kocsihoz szükséges 2 milliót egyszerre kifizetni. Ma má havi 15.000 forintért is lehet autót venni. Az embereket behálózták, a lehetőségeiket a végtelenségig emelték, a szabad választás jogát minenkinek megadták, és a mi boldogságunk éppen ennek köszönhető. Ez pótolja a nemzeti öntudatot. Magyar polgárokból világpolgárokká lettünk, ahogy a többi nemzet lakói, és éppen az köt össze minket, ami a legnagyobb boldogságunkat is okozza: a korlátlan fogyasztás, a végtelen stíluskavalkád, a választás szabadsága, a lehetőségek tárháza, a „mindenki megtalálja magának a megfelelőt” elv érvényesülése. Az eredmény mégsem a boldog társadalom képét mutatja. Az eredmény inkább mutat széthullást, darabokra esést, mintsem boldog világnépet.
Szólásink, közmondásaink, hétköznapi poénjank az internetre és a tévéműsorokra alapozódnak. Öltözködési stílusunkat a divatlapok illetve a nagy divatcégek szabják meg. Építészeti stílusunkat, szórakozásunk módját, a szabadidő eltöltését de még a nemek egymáshoz való viszonyát is az importált eszme szabja meg – tökéletes világpolgárokká váltunk, és csak annyiban különbözünk más népektől, amennyiben a McDonald’s egy szelet csípős kolbásza a Magyaros BigMc menüben.
Nem beszélhetünk nemzeti érzésről, nemzeti építészetről, nemzeti öltözködésről, nemzeti szokásokról. Eltűntek, kikoptak az emberek tudatából. Az enyémből is. Hiába törekedtem az újbóli felfedezésükre, az újbóli átélésükre, integrálásukba, nem sikerült. Hiányzik hozzá a társadalmi támogatás. Hiába próbálok én ajándék nélküli karácsonyt, ha az ország 95 százaléka nem támogatja. A szokásokban, a nemzeti életérzésben éppen ez az erő: egy egész ország van mellettem, egy egész ország csinálja így, szemben más országok szokásaival. De ez hiányzik. Ma az ország inkább kozmopolita, és hiába, az is, aki villogó magyar zászlócskákat árul néhány ősmagyar összejövetelen, az se különb az én szememben.
Mi hát a teendő? Jól van ez így? Jól van ez így, hogy a világ országainak lakói úgy ugrálnak ahogy néhány multicég azt kénye-kedve szerint eldönti? Hogyha Karl Lagerfeld, fekete selyempárnáján hátradőlve úgy dönt: ma a vesekabát a menő, akkor holnaptól a világ minden táján vesekabátot hordanak majd a nők? Szép lenne-e a természet, ha minden második fa ugyanolyan volna? Vagy ha az egész világon mindösszesen 20 féle virág létezne? Hol van esély a megújulásra, a fejlődésre, az olyannyira várt új kor, új stílus eljövetelére? Nem untuk meg még eléggé, hogy ötödjére veszik elő a retrót, és a barokkot most modern elemekkel vegyítik? Ennyire fantáziátlan lenne az emberiség? Minek nevezzük azon stílusokat, amelyek egy év alatt kimennek a divatból? Azokat a ruhákat, amiket csak addig hordunk, amíg a reklámokban látjuk? Hogy szórakozásunk is már előre leadott minták alapján zajlik. Hogy a szingliség gazdaságilag jobban megéri a cégeknek, mintha párkapcsolatban élnénk? Ki akarná elveszíteni az igazi egyéniségét ebben a világban? Hiszen nem arra törekszünk-e, hogy mindannyian pótolhatatlanok és egyediek legyünk?
Amíg nem csillapodik a gazdasági globalizmus, amíg nem csillapodik a világkereskedelem, amíg nem csillapodik ez a hatalmas információdömping, és amíg nem épülnek fel mentális értelemben a határok az egyes népek között, addig nem beszélhetünk nemzeti dolgokról. Törekedhetünk persze rá, és minden bizonnyal olykor sikerrel is járhatunk, hiszen nem mindenki ért egyet a világpolgárság eszméivel, de ezekből nagyon kevés van. Elenyészően kevés. Amíg nem változik a világrendszer, és nem változik meg a hozzáállásunk, addig a nemzeti jelleg, a hely szelleméből való táplálkozás és az igazi, egymással érintkező, és egymást építő közösségi szemlélet csak egy távoli remény marad. Azért lehet küzdeni, mert mint mondtam, van egy alternatíva, csak annak kicsi a piaca, alacsony a támogatottsága, és minden irányból fel akarják számolni. Ez a felszámolás azonban sosem lehet sikeres, mert minden ember legalapvetőbb vágya éppen benne rejtőzik: otthon lenni valahol, ebben a fenenagy világban.
sub
